nov. 4. Budapest – Zürich
Bezárult mögöttem a budapesti reptér fotocellás ajtaja. Innentől csakis magamra számíthatok az elkövetkezendő majdnem három hétben. Igyekeztem felkészülni a legkülönbözőbb helyzetekre, a dzsungelben való túléléstől a túszejtésen át a rekkenő hőségtől a trópusi viharokig. A biztonság kedvéért a kézipoggyászomba tettem az edzőruhám és az övem, hogy edzésen illően tudjak megjelenni akkor is, ha katasztrófa sújtana rám vagy a poggyászomra. A másik fontos kellék a hátizsákomban az a kis csomag, amit Csutytól kaptam. A gép felszállása utáni percekben már téptem is szét a csomagolást, amely egy kis könyvecskét rejtett, egy naplót. Minden napra tartogat nekem egy bejegyzést. Ilyen ajándékkal is csak az én párom készülhet: eredeti, szentimentális, imádnivaló. Minden nap csak egyet lapozhatok és az aznapi üzenetet olvashatom el! Az utolsó bejegyzés utáni üres lapok pedig az én kalandjaimra várnak! El is kezdem írni…
Most például látom az Alpok hófedte csúcsait átderengeni a felhőtakarón. Amúgy késésben a gépem, egy óra helyett legfeljebb 20 percem lesz elérni a csatlakozást. A repülőtéren az információs pultban a pasas egy másik utasnak mondta, hogy Los Angelesbe a csatlakozás rendben lesz. Kérdeztem a rióit, annál csak megvakarta fejét, mint aki nem akar csalódást okozni, és motyogott valamit, hogy lehet, hogy probléma lesz. Ő még nem tudja, de én igen: az biztos, hogy én ott leszek azon a gépen! Hoppá, most látom csak, hogy újdonsült naplóm címlapján Tolkien-idézet emlékeztet arra, hogy „Not all those who wander are lost”.
A zürichi landolás után azonnal a gép elejébe furakodtam. A légiutaskísérő nem tudott semmit a csatlakozásról, és mikor a gép végleg megállt, csak 19 percem maradt. Mielőtt nyílt az ajtó, még felhívták a belső vonalon, hogy jön egy busz külön azoknak, akiknek hamar át kell érniük a távoli beszállókapukhoz, és intett, hogy még ne rohanjak. Aztán nyílt az ajtó, én, mint startpisztolyra váró atléta, pattanásig feszült idegekkel kerestem egy jelet, ami eldönti, hogy kilőjek vagy buszra szálljak. Közben fogytak a percek. A személyzet kifogástalan angolsággal biztosított róla, hogy a Swiss nagyon sajnálja a kellemetlenséget és további jó utat kívánt. A buszvezető tábláján annyi állt, hogy Valencia, ami az én esetemben az is lehetett volna, hogy „sajnos most nem nyert”. A stuardess rámnézett, és annyit mondott: -Fuss!
És én futottam. Úgy kerülgettem a hömpölygő reptéri tömeget, mint valami őrült biciklisfutár a csúcsforgalomban. Villantak mellettem az irányító táblák, parfümösstandok, egy-egy üzletből popzene foszlányai szálltak felém, de utol nem érhettek. Tíz perc alatt lefutottam a 25 perces távot. Kissé leizzadva, de lelkesen huppantam le egy barátságos idős úr mellé. Akkor még nem tudtam, hogy Franz a neve és 20 éve harcol úgy a rák ellen, hogy mikor kiderült, legfeljebb 4 hónapot adtak neki. Kiderült az is, hogy Brazíliában már harmincszor járt, 5 kontinensen pedig megszámlálhatatlan alkalommal, de csak ötször rabolták ki. Mind az ötször Rióban, kivétel nélkül a Copacabanán…
Az elsőnél meglepődött, mit keres az oldalában egy ismeretlen kés hegye. Szegénykém a pénz átadása közben véletlenül megmutatta, mennyi van még nála, így a telhetetlen rablók kisvártatva visszatértek, ráfogtak egy törölközővel letakart pisztolyt. Hősünk kilogikázta, hogy hajnali egykor az üres utcán ő bizony megmutatná a fegyvert, így valószínűleg blöffölnek. Kiemelt egy tízreálost a vastag köteg készpénzből és átadta a megrökönyödött banditának. Ennyit ért neki a törölközős trükk. Persze megpróbálták kicsavarni a kezéből, de nem hagyta magát, és –ez a kedvenc részem a történetben – némi dulakodás után a gyerekkorában sokat betegeskedő Franz lenyomta a riói éjszaka felfegyverkezett vagányait. Ezt a trükköt senki ne próbálja meg! Aznap neki szerencséje volt, de azóta sokat tanult. Már nem kockáztat, mosolyogva adja át késsel hadonászóknak az erre elkülönített összeget.
Jól telt az út ilyen sztorikat hallgatva. 9000 km! Teljesen felfoghatatlan számomra. Hiába néztem a térképen a gép helyzetét, és láttam, ahogy elhagyjuk Az Ibériai-félszigetet és belevágunk a végeláthatatlan óceánba, hiába láttam, ahogy faljuk a kilométerek százait, nem akaródzott elhinni, hogy ez tényleg megtörténik velem. Sokat készültem az útra edzéssel és lelkileg is. Próbáltam trenírozni magam a váratlan helyzetekre. Sok segítségem lesz, ahol alszom, ahol edzek, mindig lesz valaki, akire számíthatok, de alapvetően mégiscsak egyedül leszek. Beoltattam magam a legkegyetlenebb trópusi nyavalyák ellen, de az ismeretlen ellen nincs védőoltás, csak sokk-kezelés, belépni a horizonton túli világba és bekebelezni, bármit is találunk ott. Ez volt a terv. Elfogadni, amit dob gép. Ilyen szempontból egyedül menni nagyobb kockázat, nagyobb lecke, de nagyobb a kaland is.
November 5. Rio de Janeiro – Goiania
Ébredéskor beömlött a tudatomba a valóság. Ráeszméltem, hogy a déli féltekén ért a reggel! Rioban esik, a cukrosüveghegy felhőbe burkolózik. A város még nem mutatta meg magát teljes valójában, de bokát már villantott, ahogy a Santos Dumont-ról elrugaszkodott a gép, és az ablakon keresztül néztem, ahogy a ködfátyolos favellák bádoglemez-erdeje komoran suhan el alattunk. Mindjárt kibontom a frissítő guarana italt, hozzá goiaba gyümölcsből készült mini goiabinha sütit ropogtatok. Reggel megismerkedtem Grilo unokahúgával, a tizenhároméves Raissa-val. Ő is capoeirazik egy másik csoportban, a capoeira neve Tempestade. (pont ezt a nevet választotta magának Csutó is. Vihart jelent.
Itt ülök a Hostel 7 tizennégy személyes hálójának huszonnyolcas ágyán. Csúcs ez a hely, nagyon tetszik az enteriőr. Raklap bútorok, szép fa padlóburkolat, vidám, fiatalos falszínek. Medence, terasz, konyha, ahol főzni lehet, csak úgy ingyen gyümölcs és reggeli kávéval. A recepciós srác nagyon barátságos. Cancao hozott el a reptérről, kiderült, hogy 11:57 helyett 1:57-et írtam az utolsó pillanatban, ami miatt azt hitte, hogy áttették a járatom, így várnom kellett két órát. De legalább kiderült, hogy miért nem tudok telefonálni, mert a reptéren egy mellettem ülő nőtől voltam kénytelen megkérdezni, mégis mit mond portugálul a gép hang, mielőtt szétkapcsol. Tiszta nyelvvizsgai beszédértés teszt! Nem kifejezetten az erősségem.
November 6. Goiania
Tegnap elmentem sétálni, és az utcára kilépve rámzúdult Brazilia. Hangosan felkurjantottam, és klaffogva indultam el a 890Ft-os CBA papucsban felfedezni a várost. Szerencsére ez jó környék, elektromos kerítésekkel védett, óriás pálmákkal impozánsan körbetelepített toronyházakkal. Ismeretlen madárdal, utcai árusnál vett kókusz, szívószállal elfogyasztva. Hülye helyen vannak az utcai lámpák, figyelni kell. Csak kapkodom a fejem, a sok látnivaló elborít. Ettem csirkés-olivás palacsintát. Ez már jócskán délután volt. Ekkor esett le, hogy már nem ettem kb nyolc-kilenc órája. A maradék apróból vettem egy olyan érett mangót, hogy hihetetlen. Visszafelé egy csodás parkra bukkantam, egy tó is van a közepén. A szélén meg sűrű növényzet, a mélyéről állati hangok tömkelege.
A hotelbe visszatérve edzettem egy kicsit, mert éreztem a sok utazást, és másnap kör lesz. Kijöttem a teraszra, és csodás érzés szállt meg, ahogy a kövezeten mozogni kezdtem. Kijött egy srác cigizni, aztán dumáltunk, és kiderült, hogy régen capoeirázott kicsit. A szürkületi fényben játszottunk egyet. Éreztem rajta, hogy tart kicsit tőlem, és megérintett a gondolat, hogy csak most találkoztunk, így nem tudhatja, miféle vagyok. Utána elárultam neki, hogy ez volt az első capoeira játékom Brazil földön. Erre a nyakamba borult. Miután jól meglapogattuk egymást, kiderült, hogy pilates oktató, és mutatott pár csipőlazító gyakorlatot. Matheus- így hívják, sokat beszélt a helyes légzésről. Az az érzésem, itt Braziliában az emberek sokkal jobban érzékelik a saját testüket és a környezetüket. Nehéz lehet valóságosan látni egy ilyen álomszép helyen!
nov. 7. Goiania
Itt ülök az ágyon, mert állni nehéz lenne. Az első Charm-edzés anyaga: edzz keményen, és mikor egyes fokozatú combizomszakadásod lesz, ne érezd magad teljesen amatőrnek. Edzésre menet Pavão arról mesélt sztorikat, hogy mikor és hogy törték be az orrát, mikor ki rúgta szét a bordáját. Természetesen ezeket a történeteket a nehézségeken már túljutottak legyintő könnyedségével adta elő, nekem viszont egyre nőtt egy gombóc a torkomban, ahogy közeledtünk a Clube dos Sargentos felé. Volt egy halvány megérzésem, hogy jó messze van gyalog az akadémia a hoteltől, még jó, hogy épek a lábaim, bezzeg sérülten ez a félóra séta megterhelőbb lenne. Akkor még nem tudtam, hogy nemsoká már nem fogok ilyen könnyedén sétálgatni. Bevonzottam a sérülést? Nem tudom. Tudat alatt felmentést akartam a küzdelmek alól? Egy biztos: nagyon élveztem az edzést Charm-mal. Kevesen voltunk, minden nagyon nyugodt volt, és mégis, a pontkesztyűbe szánt ugró rúgás közben éles fájdalom hasított a lábamba, rögtön utána begörcsölt a hátsó combizmom és onnantól fogva az egyszerű felállás vagy leülés művelete is komoly kihívást jelentett. Nagy szerencse, hogy a sportklubban fizikoterápia is üzemel, ahol azonnal lejegeltek. Azt mondták, délután menjek vissza, és meglátjuk.
Azért sem értettem az esetet, mert az igazi tűzkeresztség megtörtént a tegnapi rodában. Az első benguela játékba egy vidám, ám láthatóan a konfliktusoknak nem hátat fordító lila övessel mentem be. Egy lábsöpréssel hamar elsodort, később egy hegyes fejelést is elhelyezett gyomortájon. Végig fegyelmezetten kontrollálta az erejét, így roppantul élveztem a dolgot. A körülmények nem voltak ideálisnak nevezhetők: beton, ami ráadásul kínosan lejt, illetve a szürkületi fény, ami egyre inkább estébe fordult. Ez nem zavarta a rutinos brazilokat: a Sao Bentót olyan sebességgel játszották, hogy össze kellett magam szedni, hogy bemenjek. Mikor már benn voltam, az aggodalmaim elpárologtak a játék villanásaiban. Átadtam magam a testem reakcióinak és felkészültem, hogy hamarosan talajt fogok. Végül talpon maradtam, sőt, végső soron jót hozott ki belőlem a helyzet. Sokat segített, hogy az emberek kedvesen, érdeklődőn fogadtak. Az egyikük Jindungo, ami afrikai nyelven paprikát jelent, hihetetlenül szimpatikus, laza capoeirista. A külseje nagyon marcona, de mikor nevet, kivillannak a fogai és az ember már nem érzi magát veszélyben. Szerencsére jó kedélyű és a kegyetlen Wolverine-arckifejezését megtartja a fotókra. Most lemegyek a medencéhez, utána irány a fizikoterápia, hogy helyrehozzák a lábam, hogy tudjak edzeni.
nov 8. Goiania
Este 19:20 van. Eddig a két kifli reggelim óta a következőket ettem: a táskámban talált Balaton-szeletet. A PraCa de Crizeiros téren találtam agy jó érett mangót. 4-5 szem paradiót, végül kókuszt, amit a Parque Vaca Brava előtt vettem egy utcai árustól. Pavao azt mondta, hogy a kókusz zöld héja olyan rostokat tartalmaz, amiből kötelet készítenek. A vizének fantasztikus az íze. Négy reál. Ennyit költöttem ételre ma, a fizikoterápia 45 reál, de még jól jártam. Ahogy a fizikoterápián az ágyon feküdtem, nem hittem el, hogy ez velem történik. A combomon fél kiló jég szorosan betekerve celofánnal, nedves tappancsokon át elektrosokk ugráltatta a sérült izomrostokat. Lustán forgó ventilátor mozgatta a fülledt levegőt. A tévében brazil talkshow ment, a képernyőn hangoskodó és üres tekintetű celebek. Vannak dolgok, amik a világ minden táján ugyanolyanok, az agymosás itt is agymosás. Ami a különbség, hogy itt tele a kórterem középkörú emberekkel, akik sportolás közben sérültek le és most gyógytornával és terápiával igyekszenek magukat ismét formába lendíteni. Többükkel beszélgettem, leginkább egyszerű, derűs emberek, akik nyugtatgattak, hogy még fiatal vagyok, hamar rendbejövök. Ahogy ott feküdtem, a műbőr ágyhuzat az izzadt hátamhoz tapadt, komolyan elgondolkodtam, hogy juttattam magam ide. Mert valamilyen módon én hoztam ezt a bajt a saját fejemre, ez kétségtelen. Csu szerint ez valamilyen okkal történt, de ha igaz is, még nem sikerült rájönnöm. Ott az ágyon fekve, úgy, hogy a diagnózist portugálul mondta el egy doki, és nem mindent értettem, többek között azt sem, hogy ez most rándulás, vagy szalag szakadt, esetleg izom. A totális bizonytalanságban vergődtem, vadidegenekre bízva magam, nem tudva, mi a következő lépés, a saját testem fölötti uralmat is elveszítve. Szép.
Persze az edzést nem hanyagoltam ma sem, sőt, három rodában is szerepeltem biodíszletként, ráaásul videózták, valamilyen műsorba megy az anyag. Három ismert goianiai téren, a Praca Cívicán, a Prada do Sol-on és a Parque Vaca Brava gyepén gyakorlatilag elment az egész délután. Mikor megérkeztünk egy helyszínre, általában húsz-huszonöt percnyi láblógatás, beszélgetés jött. Felhúrozták a berimbaukat, majd a kör után leengedték, mindenki be a kocsikba, érkezés a következő helyszínre, újabb félóra semmittevés és lazulás, majd így tovább. Ráéreztem ennek az ízére. Hogy az ember nem rohan folyton, van ideje körbenézni, kicsit szemlélődni, meglátni az utcán játszó gyerekek közt, hogy ki hogy szalad a labda után. Megfigyelni a fák lombjai közül előröppenő színes madarakat. Lehet, hogy ez így nem túl hatékony, de biztos, hogy kellemesebb módja az életnek. Az első körben kaptam egy csörgődobot a kezembe, amitől máris nem sántikáló gringónak, hanem capoeiristának éreztem magam, ez nagyon feldobott. Sokat törtem a fejem, mi lesz így ezután, és végre a capoeira átütő energiája elfújta komor aggodalmam bús felhőit. Jött egy professzor, aki a lenyűgözött a mozgásával. Annyira gyönyörűen, pontosan, mégis oldottan játszott, hogy teljesen elámultam. Az alkata se volt semmi, hosszú végtagok, ráépítve pedig olyan izom kötegek, mintha csak egy tréfás kedvű szobrász alkotta volna. Charm is kedves volt velem, meglátogatott reggel a fizikoterápián, miközben meglapogatott, nekem és minden más a helyiségben tartózkodónak fennhangon magyarázta el, hogy a fehérek gyengék, idejönnek Goianiába lesérülni. Még egy napot várok és talán holnap már beállhatok edzeni..
Este elmentem egy szupemarketbe, ahol egy találomra kiválasztott nénit interjúvoltam meg az elérhető elképesztő mennyiségű gyümölcsválaszték okán. Nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy a maracuja magjától jól alszik az ember, és megdicsért, milyen jól választok mangót. A kasszánál minden egyes terméket külön nejlonzacskóba csomagoltak a kedélyes asszonyságok. Emiatt sikerült az egyik zacskót otthagyni. Már az épülettől távolodtam el, mikor a „hé, fehér fiú” kiáltásra megfordultam, és láttam, hogy utánam hozták… Szép gondolatokkal aludtam el.
nov 9. Goiania
Reggel korán keltem, hogy legyen időm összedobni egy finom sonkás tojást a hostel konyhájában. A fizikoterápiára menet a lábam próbálgattam, vajon mennyit bír. Járni már egész normálisan tudtam, de például kocogni körülbelül öt másodpercig sikerült, azt is úgy, mintha golyót kaptam volna a lábamba. Az ispotályban lassan már ismerősként fogadnak, teljesen ösztönös bandázós pacsival köszöntenek a dokik. Mikor a szokásos szekrénykémbe szerettem volna betenni a táskám, láttam, egy pisztoly van ott a polcon. Zavartan körülnéztem, kié lehet… máshova pakoltam. Valami gyógytornázó katona vagy gengszter csúzlija, jobb rácsukni az ajtót. Miután megkaptam az elektrosokk – és lézersugáradagom, körítve egy kis ultrahanggal, jégkockákkal felszolgálva, persze szorosan a meztelen combomra fóliázva, útnak eredtem várost nézni. Előtte leültem a mangófa mellé gyönyörködni a csodás napsütésben és a felülmúlhatatlanul ízletes mangóban, amit ezúttal nem a fa alól vettem el, hanem a boltban vettem. Csak később jutott eszembe, hogy ott felejtettem a régi-régi bicskámat. Azzal hámoztam a mangót és mikor megmostam az ivókútban, letettem az asztalra száradni. Előttem a pillanat, ahogy leteszem, a pengéje lelóg az asztal széléről. Először bosszantott a dolog, de találtam egy érdekes összefüggést. Azt a bicskát ’97-ben találtam, 19 évvel ezelőtt. A Kosztolányival voltunk kiránduláson, már nem tudom, hol. Emlékszem, milyen fura srác voltam. Teljesen magányosnak éreztam magam. Estefele valami tábortűz is volt, de én a szobában ültem, az ágyamra kirakott rajzaimat nézegettem, amiket otthonról hoztam el. Abban reménykedtem, hogy valaki benyit és beszélget velem. Figyelmet szerettem volna kapni, de ha meg is kaptam, nem jó irányba sültek el a dolgok. Sosem bújtam igazán el, titkon a társaság közepére kívántam magam. Az a fajta srác ilyen, aki sorba is áll a pofonért. Osztálytársaim sűrűn emlékeztettek is erre. Aznap találtam ezt a kést, e szimbolikus este mementójaként cipeltem 19 évig (már akkor is törött és nagyon megviselt volt, mikor rátaláltam) . Hosszú évekig elő se vettem a fiókból, de most elhoztam ide Brazíliába és elvesztettem, és remélem, elvesztettem vele azt is, amitől úgy viselkedtem annak idején, ahogy. Találja meg valaki más, mint egy elátkozott tárgyat. Találja meg és cipelje, amíg cipelnie kell! Én letettem az asztalra és nem látom többé. Aki rálel, nem tudja majd, hány ezer kilométert utazott ez a kis törött nyelű szerszám, ki volt a gazdája, ahogy én sem tudtam, mikor én megtaláltam. Nem kerestem később és nem is kérdeztem senkit, látta-e. Ez így van jól.
Persze ezt még nem gondoltam végig így, mikor elindultam a Praca Cívica felé. Rajzolni akartam, fotózni, magamba szívni Goiania sugárzó energiáját. A nap erősen sütött, ezért bevizezett hajjal, hátrafordított baseball-sapkával felvértezve, hátamon a zsák, lábamon papucs, úgy bandukoltam. Lerajzoltam az emlékművet, ami a fehér, a fekete és az őslakos indián nép közös munkáját szimbolizálja. A tér túlsó végén épp egy bolondtükörben próbáltam minél röhejesebb önarcképeket alkotni az utókornak, mikor egy akkora bogár koppant mellettem a földön, hogy ösztönösen hátraugrottam, amitől persze rettenetes elektromos kisülésként villámlott belém a fájdalom. Míg az óriási bogár tehetetlenül kapálózott, alaposan megfigyelhettem. Gyönyörű metálzöld színben pompázott. Mikor szárnyra kapott, nem is fotóztam, inkább megbűvölve figyeltem, ahogy túlsúlyos bogártestét mély helikopterzúgással a levegőbe emeli és hibátlanul landol egy közeli fa törzsén. Amit egyébként előszeretettel rág meg, ahogy később Cancaótól megtudtam.
Továbbmentem a Bosque dos Buritis felé. Mondták, hogy szép, de azt remélni sem mertem , hogy olyan, mintha belecsöppentem volna egy igazi esőerdőbe! Liánok, pálmák, bambuszligetek buja káosza. Kis tó, illetve kis tavak rendszere. Madárcsicsergés, rovarzúgás, alig jut be fény a sűrűbb részeken, így a levegő is mozdulatlan, árnyékos-mozgalmas fények játszanak. Láttam egy kismajmot is, fölöttem ült egy ágon, ésmikozben csipogott. Visszacsipogtam, de hamar rámunt és kereket oldott. A tó közepén valami smaragdszemű fekete, hosszúnyakú madár parádézott.
Átsétáltam a Praca Tamarindesen, ami egy kitaposott műpark, de egy buszmegállóban remek társalgásba elegyedtem a fogatlan kókuszárussal. Mivel jól elhúztam az időt, nem mentem be az állatkertbe, ahogy eredetileg terveztem, csak a kerítése mentén sétáltam egy kicsit. Nem sokkal később egy óriási mangó csattant mellettem az aszfalton. Jó magasról pottyant le, szerintem elég magasról ahhoz, hogy egy kellemes agyrázkódással toldja meg sántikálásomat. Innentől fél szemmel felfele is sandítottam. Egyébként folyamatosan figyelem a környezetem, ami fárasztó, de csak ez adja meg a biztonság érzetét. Nyilván nem véd meg egy támadástól, de odafigyeléssel megelőzhetem, hogy belesétáljak egy veszélyes helyzetbe. Ha gyanús ember jön velem szembe, igyekszem elrejteni a sántikálást és egyértelművé tenni, hogy képben vagyok. Természetesen sem elfutni, sem harcolni nem tudnék, hiszen a legkisebb hirtelen mozdulat bénító fájdalommal bosszulja meg magát. De ha valaki kérné a pénzem, hát üsse kő, odaadom, itt mindenki ezt tanácsolja. így hát kialakítottam egy biztonsági protokollt, a legegyértelműbb zsebembe csak rabláspénzt teszek, a többi elosztva a többi zsebbe. Megkajáltam egy kifőzdében. Ettem farofát, amiről nem tudom, hogy mi, de jólesett.(utána nézni?) Utána Cupuaçu gyümölcsfagyival zártam a lakomát. Ötletem sincs, miféle gyümölcs a cupuacu, hogy néz ki, de az íze fenséges! Hullafáradtan érkeztem a hostelbe, ahol kiderült, hogy nem messze lesz egy Batizado egy általános iskolában. Sétatávolságra volt, és én alig gyalogoltam 6-7 kilométert aznap, így az a kis plusz meg se kottyant. Arra is van egy park, a Parque dos Áreias, de nem volt időnk megnézni, az marad legközelebbre. Amúgy is megnéztem már mindent, amit ezen a környéken meg lehet. Északabbra is vannak parkok, de Cancao szerint az már nem olyan jó környék, mint ez itt. Erre gazdagok laknak, semmi feszültség. A suli, aminek a neve Peijot, vagy ilyesmi, nagyon érdekes. A tornapálya az épület tetején található. Persze le van rácsozva, ami egyfelől megakadályozza a kisgyermekek utcafrontra zuhanását, másrészt kellemes szellő simogat át rajta. Már javában ment a készülődés, amitől mindig kicsit feszült leszek. Egyből oda is álltam Taquinha mellé öveket rendezgetni. Ha nincs mit csinálni, hülyén érzem magam. Meg el is fáradtam a nagy városnézésben, így hát átmentem egy közeli bárba és nyugodtan megkávéztam. Kezdem felvenni az itteni ritmust. Itt a kezdési időpont egy kiindulási alap, amihez mindenki lazán igazodik. És mivel ezt mindenki tudja, feszültség és idegeskedés nélkül késik minden és mindenki. Fél hét felé értem vissza, persze sehol semmi, hiába volt 6-ra kiírva a rendezvény. Majd, mint a hirtelen jövő zápor, egyszercsak minden összeér és elkezdődik az esemény. Szereztem egy agogót, ebbe fogok kapaszkodni, mert hangszer azért kell a kezembe! Érdekes, hogy zenéléssel járó felelősség sosem nyomasztott, sőt, izgalommal tölt el és kihívásként tekintek rá. Talán idővel a harccal vagy a szólóval kapcsolatban is hasonló lesz a helyzet. A srác, aki az agogót tartotta, fél övvel volt alattam. Mégis, mikor kérem a hangszert és érvényesítettem a magasabb övvel járó jogaimat, olyan alázattal adta át, ahogy én szoktam átadni másnak, ha kéri. Jó volt ezt látni, hiszen ez a normális, nincs szükség kérlelésre, a csoportban kiosztott övek önmagukért beszélnek és a világ minden táján eloszlatják a kétségeket. A professzor, aki a rendezvény házigazdája volt először szintén távolságtartónak és szigorúnak tűnt, de a végére ismét kiderült, hogy kár ránézésre ítélkezni. Kedves és figyelmes volt, külön kiemelt minket, európaiakat. Be is kellett mutatkozni. Mikor kimondtam, hogy Hungría és Budapest, teljes csend fogadta bejelentésem. Csak úgy világított mögötte a kérdőjel, hogy az meg milyen ország. Pavao rutinosan hozzátette, hogy Európa, erre üdvrivalgás és tapsvihar. Kiderült, hogy a batizado után még lesz egy edzés is! Nem tudtam, hogy jutok el oda, de nem is nagyon kapkodtam megoldást találni. Mondom, kezdek belejönni az itteni lazaságba. Lett is fuvarunk, az edzést ezúttal is teljes harci díszben ültem végig az oldalratolt műanyag székek között. Pontkesztyűs edzés volt, utána kör, méghozzá néma csendben. Se taps, sem egy hangszer, csak a feltüzelt Charm-tanítványok egymásnak feszülése. A csendet csak egyszer-egyszer törte meg egy önkéntelen kiáltás, bordák tompa puffanása, ahogy betalált egy martelo, vagy egy lábsöprés után elzuhant egy test a kemény járólapon. Utána sokat üldögéltünk és a Goiásra jellemző gyümölcsökről beszélgettünk. Nagyon nyugodtnak éreztem magam, nem tartottam kevesebbnek magam attól, hogy nem edzek. Estácio nagyon ajánlotta a Tribo Açai éttermet, úgyhogy oda mentünk Cancãóval, a feleségével, Pavãoval és Margaridával, Jindungoval és egy francia sráccal, Passarinhoval. Az asztalnál ment a sztorizás a városról, a tipikus ételekről, szokásokról. Megmutattam, milyen állatokat fotóztam le, ők megmondták a nevüket. A cupuaco gyümölcsről sajnos nem tudtam meg többet. Brazília óriási ország és olyan töméntelen mennyiségű gyümölcsfajta terem a különböző államokban, hogy igen, előfordul, hogy valaki nem tudja egy gyümölcsről, hogy pontosan hogy néz ki! Mi európában szerintem tizenéves korunkra megismerjük az égövünkön termő összes gyümölcsfajtát. Én felnőttként csak egy újjal találkoztam, a naspolyával. A Tribo Açai logója elég híres, a Charm által árusított abadák szárán is látható a logója, ami törzsi arcmaszkot ábrázol. Átmentem önjelölt ételkritikusba. Tilapa halat ettem, ami egy itteni halfaj. Mindenféle zöldséggel tálalták, és ittam mellé egy Tribomba nevezetű italt, ami olyan sűrű és gazdag, hogy gyakorlatilag megfelel egy teljes értékű fogásnak. Még az Ipé Roxa fa kérgét is beledarálják, mert élénkítő hatása van. Ennek ellenére teljesen kimerülve kerültem ágyba. Cancão hazahozott minket, hiába mondtuk, hogy hazasétálunk, hallani sem akart arról, hogy három európai arc világítson a goianiai éjszakában.